A múlt héten békét kötött a kormány a bankszektorral. Maga a megállapodás ténye önmagában is jó hír, sőt az alku is többé-kevésbé fairnek minősíthető. Nem sikerült azonban minden vitás kérdést rendezni, így egyelőre az sem zárható ki, hogy a mostani paktum - az I. világháborút lezáró versailles-i békéhez hasonlóan - csak a következő összecsapásnak ágyaz meg.
Bár a korábbi kormányok viszonya sem volt teljes mértékben felhőtlen a bankrendszerrel (Gyurcsány Ferenc is vetett ki - igaz, a mostaninál kisebb mértékű - banki különadót, Bajnai Gordon nevéhez pedig például az első kilakoltatási moratórium köthető) a második Orbán-kormány alatt ez a viszony soha nem látott mértékben megromlott. Ez elsősorban a kormány egyoldalú lépéseinek – bankadó, moratóriumok, végtörlesztés - volt köszönhető, noha az is igaz, hogy a bankok sem tanúsítottak túl sok önmérsékletet az egyoldalú szerződésmódosításoknál, illetve nem voltak túl konstruktívak a nemteljesítő – és nem is átstrukturálható – hiteladósok helyzetének rendezésében sem. Sokan, sok helyen megírták már, hogy ennek a konfliktusnak a levét az egész ország gazdasága itta meg, hiszen a bizonytalan helyzetű és egyoldalú lépésekkel sújtott bankrendszer nyilván a gazdaság fejlődésének támogatására is kevésbé képes.
A konfliktus forrása egy ideje már egyértelműen a devizahitelesek helyzete volt: egyrészt a nemfizetővé vált és ezért lakhatásában veszélyeztetett mintegy 130 ezer jelzáloghiteles nehezen alábecsülhető szociális problémát idézett elő, másrészt a svájci frank erősödése és az egyoldalú banki kamatemelések által egyaránt szorongatott, de még teljesítő adósoknak pedig egyre kevesebb pénze maradt fogyasztásra, ami a belső keresletet vetette vissza. 2011-ben a svájci frank adósok mintegy 170-180 milliárd forinttal költöttek többet ugyanazoknak a hiteleknek a törlesztésére mint 2008-ban: ez a fogyasztás nagyjából 1,2 %-ának felel meg. A kormány a kedvezményes végtörlesztés bevezetésétől remélte ennek a problémának az orvoslását, ami viszont - más egyéb problémája mellett - igen súlyos csapás volt a bankrendszer tőkeellátottságára és hitelezési képességére.
A mostani megállapodás kezeli ezeket a problémákat:
· egyrészt a végtörlesztés feltételeit szigorítják, a bankok pedig az ebből származó veszteségeik 30%-át visszakapják a bankadóból;
· másrészt a nemteljesítő deviza-jelzáloghitel-adósok adósságának 25%-át a bankok elengedik, a hiteleket forintra váltják, amihez az állam kamattámogatást is nyújt és a legrászorultabb helyzetű családokat kezelő Nemzeti Eszközkezelő keretét a mostani 5 ezerről 25 ezerre bővíti;
· harmadrészt a 2016-ig terjedő árfolyamrögzítési programot vezetnek be a még teljesítő adósokra, ahol a rögzítési és a tényleges árfolyam közötti veszteséget a bankok, az állam és az adósok megosztják;
· végül a bankok 2012-re kapnak egy kis adóösztönzőt a KKV- és jelzáloghiteleik bővítésére, a bankadót pedig az eredeti menetrend szerint kifuttatják.
A megállapodás úgy adott az adósoknak, hogy annak költségeit az állam és a bankrendszer megosztották - szemben a végtörlesztési programmal, ami minden terhet egyoldalúan a bankokra helyezett. Ha a megállapodás hatásait a végtörlesztéssel együtt számszerűsítjük, akkor nettó jelenértéken becsülve az adósok összességében mintegy 600-650 milliárd forintnyi transzfert kaptak. Ennek az összegnek a legnagyobb része, közel fele az árfolyamrögzítést igénybe vévő, még teljesítő adósoknak jut (a teljes hitelállomány kb. 70%-a), körülbelül 40%-a a végtörlesztők nyeresége (az állománynak várhatóan nagyjából 20%-a), míg a maradék a nemteljesítő adósoknak jutó transzfer. Ezek az adatok természetesen még csak előzetes becslések, hiszen egyes tételek - például a végtörlesztők teljes állománya - még nem ismeretes. Ezeket a terheket – ha végtörlesztés banki veszteségeit is figyelembe vesszük - nagyjából fele-fele arányban (300-325 milliárd forint fejenként) osztották el a bankok és az állam - sőt, kicsit szélesebb kontextusban értelmezve a dolgokat, a banki különadó miatt a hitelintézetek tehervállalása valójában még ennél is nagyobb (még akkor is, ha az egyoldalú szerződésmódosításokból származó pluszbevételeiket is figyelembe vesszük).
Ugyanakkor a jelenlegi megállapodás nem tér ki több olyan problémára sem, amelyek a tehermegosztás jelentős átrendeződését okozhatják. Így például a bankok továbbra sem álltak el a végtörlesztés miatt indított kereseteiktől: márpedig ha egy bírósági döntés az államot a végtörlesztési veszteségek - a mostani megállapodásban nem rendezett, maradék 70%-ának - megtérítésére kötelezné, az nagyságrendileg mintegy 200 milliárd forinttal növelné az álllam terhelését (és ugyanennyivel csökkentené a bankokét). Másfelől a hitelintézetek sem lehetnek teljesen nyugodtak: az egyoldalú szerződésmódosításokkal kapcsolatos folyamatban levő bírósági ügyek egyáltalán nem rendeződtek még, és itt esetleges további, a bankok számára kedvezőtlen ítéletek akár jelentős terhet is okozhatnak a szektornak. Másfelől viszont a jelenlegi országkockázati szint, az 500-600 bázispontos CDS-felár tartós fennmaradása akár újabb banki kamatemeléseket is megalapozhat, ami viszont újfent a lakossági hitelterhek növekedéséhez vezetne.
Végül számos jel mutat arra, hogy a banki hitelezés sem fog a közeljövőben beindulni - márpedig a kormány egyik legfőbb várakozása láthatóan éppen az, hogy a békekötés majd élénkíti a hitelezést és a gazdaságot. A mostani egyezményben ehhez adott adóösztönzők - a KKV-, EU-támogatások előfinanszírozásához nyújtott illetve jelzáloghitelek bővülésének levonhatósága a bankadó alapjából - azonban nem elegendő mértékűek ehhez (mivel 100 forint hitelkihelyezésnek mindössze kb. 45 fillér adókönnyítési hatása van). De a fő probléma egyébként is az, hogy az európai adósságválság fokozódása miatt a hitelintézetek az egész kontinensen a kockázatvállalás és a tőkeáttétel csökkentésére törekszenek. Ez a külső forrásokra extrém módon ráutalt Magyarország esetében azt jelenti, hogy egyre nehezebb olyan külföldi hitelezőt találni, aki szívesen finanszírozná magyarországi hitelek nyújtását vagy meghosszabbítását - és ez sajnos jelentős részben független folyamat a hazai bankok vagy a kormány jó szándékától és erőfeszítéseitől.
Minden megállapodás próbája, hogy a felek akkor is tartják-e magukat hozzá, ha a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy várták őket. Sajnos ez utóbbikra a mostani egyezmény esetében sem elhanyagolható az esély. Reméljük azonban, hogy ha ezen a megállapodáson túl is haladna esetleg az idő, akkor a felek ezúttal a problémák kooperatív rendezését választják. Mert egy újabb kormány-bank háború nem hiányzik senkinek.
(A cikk dátuma annak születésére vonatkozik, erre a blogra kb. másfél hónap késéssel került fel).
