Kritikai Szellem

A devizahiteles perekből eddig egyetlen dolog derült ki biztosan: a magyar igazságszolgáltatás nem képes feladata megfelelő ellátására, vagyis hogy vitás ügyeket eldöntsön. A Kúria témába vágó döntései (beleértve a kormány által kizsarolt nagy decemberi „döntést” is) eddig ugyanis jelentős részben vagy lepasszolták a problémát az Európai Bíróságnak, vagy egyszerűen a távoli jövőbe halasztották a döntést. Ez nem a legjobb reklámja a jogállamiságnak, és így talán nem meglepő, hogy mindenki a kormány beavatkozására vár.

Legelőször is egy dolgot tisztázzunk: ez a cikk nem arról szól, hogy a bíróságoknak az adósnak vagy a banknak kellene igazat adni, és azt sem állítjuk, hogy a bíróságoknak kellene megoldani az elszállt törlesztő-részletek miatt bajba került emberek problémáit. A bíróságoktól a devizahitelezéssel kapcsolatban „mindössze” két dolgot lehet elvárni: 1) döntsék el a szerződésekkel kapcsolatban eddig felmerült jogi kérdéseket, 2) ha ez megvan, akkor azt többé-kevésbé konzekvensen érvényesítsék a további ítélkezési gyakorlatukban. Annak ellenére, hogy a legelső perek már lassan 5 éve megkezdődtek, ezt a két dolgot a hazai igazságszolgáltatás a mai napig nem tudta összehozni.

 1. A konzekvencia hiánya – egymásnak ellentmondó döntések

Kezdjük a könnyebb résszel, vagyis azzal a problémával, hogy különböző bíróságok látszólag ugyanolyan ügyekben egymással ellentétes döntéseket hoznak. Mivel Magyarországon nincsen precedensjog, a bírók pedig szinte teljes önállóságot élveznek a döntéseikben, ez önmagában még nem tekinthető diszfunkcionalitásnak.

Főleg, mivel a rendszerben így is megvan a lehetőség az ítélkezési gyakorlat egységesítésére: a Kúriának van lehetősége jogegységi döntéssel vagy állásfoglalással orientálni az alsóbb fokú bíróságok ítélkezését. Az össze-vissza ítélkezésért tehát nem az egyes bírók hibáztathatók, hanem egyértelműen a legfelsőbb bírói testület, amely a több ezres ügyszám és a probléma társadalmi súlya ellenére sem adott ki jogegységi határozatot egészen tavaly decemberig – ráadásul úgy tűnik, akkor is csak a kormány noszogatására.

Persze mivel a bíróságok az egyes ügyekben különböző banki gyakorlat alapján készült, egyedi szerződéseket vizsgálnak, így a jogegységi döntések ellenére is születhetnek hasonlónak látszó ügyekben eltérő ítélet. Ezzel együtt kell élni. De sok kifogásolt szerződési tétel a legtöbb banknál szinte szó szerint megegyezik, így a jogegységi döntés alkalmas eszköz (lenne) az ellentmondó ítéletek számának csökkentésére.

 2. A döntésképtelenség a legfelsőbb szinten

A súlyosabb probléma a jogegységi döntés hosszú ideig elhúzódó – és egyes kulcskérdésekben a mai napig fennálló – hiánya. Bár a Kúria tavaly decemberi állásfoglalása néhány kérdésben (érvényes volt-e önmagában a hitelt devizában nyújtani, az adósnak kell-e viselnie az árfolyamkockázatot, érvénytelen-e a szerződés azért mert egy-egy pontja érvénytelen, részleteket lásd itt.) végre valahára meghozta az egyértelmű döntést, ez elég megkésettnek tekinthető, hiszen ezek a kérdések már legalább 2010 óta nagyon is aktuálisak voltak a megindult perek alapján.

 Egyes kérdésekben pedig a legfelsőbb bírói testület még mindig nem mert/tudott döntést hozni:

• a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezménye: bár a Kúria decemberi állásfoglalása inkább abba az irányba orientálja a bíróságokat, hogy a devizahitel-szerződések érvényben tartására törekedjenek (ami szerintem helyes), azért egyes szerződések érvénytelenségének lehetőségét sem zárják ki teljesen. A következmények megállapítása helyett (érvénytelenség esetén hogyan számoljon el egymással az adós és a bank?) azonban a Kúria határozata csak a bizonytalanságot megerősítő jogfilozófiai eszmefuttatásokat tartalmaz. Ez azért is érthetetlen, mert Darák Péter, a Kúria elnöke az MTI-nek nyilatkozva maga is elismerte, hogy a folyamatban lévő perek „jelentős része az érvénytelenség kérdését veti fel”, és hogy a „Kúriának a későbbiekben is lehet még feladata (…) az érvénytelenségi jogkövetkezményekkel összefüggésben”. Ha ezt a legfelső bírói kar is ilyen jól látja, akkor milyen megfontolásból halasztja el ennek a feladatnak az elvégzését? Főleg, mivel a következmények egyértelműsítése csökkenthette volna a bíróságok terhelését (legalább is, ha az derült volna ki, hogy a legtöbb adós nem jár jól az érvénytelenítéssel, mert a korábbi pénzmozgások „visszacsinálásával” + késedelmi kamatok megfizetésével rosszabbul jön ki, mint a hitele megtartásával);

• egyoldalú (kamatra és költségekre vonatkozó) szerződésmódosítások megítélése: ebben a kérdésben a Kúria szintén nem hozott döntést, és – a sajtóban megjelent egyes értelmezésekkel szemben – még csak nem is fordult az Európai Unió Bíróságához a kérdéssel, csupán megvárja, amíg a luxemburgi testület döntést hoz az ún. Kásler-ügyben (lásd: következő pont). Ez két okból is érthetetlen: egyrészt a Kásler-ügy nem az egyoldalú kamatemelésekről szól, hanem a törlesztéseknél alkalmazott árfolyam-marzsról, furcsa, hogy a Kúriánál a kettőt miért kapcsolják össze. Másrészt: a Kúria számára nem új téma az egyoldalú szerződésmódosítások problémája, hiszen legkésőbb 2011 közepén már foglalkozott vele az ún. Partiscum-ügyben, sőt, 2012 végén már kiadott egy véleményt az egyoldalú szerződésmódosítások tisztességességének megítéléséről is. Miért nem lehetett 2013 végére eljutni ebben a kérdéskörben egy végleges állásfoglaláshoz, főleg, hogy ez a hazai devizaadósoknak az árfolyam utáni második legsúlyosabb problémája (erről részletesen: itt)?

• árfolyammarzs: végül a Kúria arról sem döntött, hogy tisztességes volt-e a bankok részéről, hogy a devizahiteleket devizavételi árfolyamon folyósították, de eladási árfolyamon szedték a törlesztéseket, erről szólt az ún. Kásler-ügy. Ezt, a nagy médiafigyelmet felvert ügyet a magyar legfelső bírói kar egyszerűen lepasszolta az Európai Bíróságnak, aki majd az uniós fogyasztóvédelmi irányelvek alapján próbál mondani erről valami okosat. Pedig azt a Kúria vezetői is elismerik, hogy az Unió többi országában nincsen tapasztalat a fogyasztói devizahitel-szerződésekkel (mert Nyugat-Európában egyszerűen nem voltak ilyenek), így nem látható, hogy az EB mitől rendelkezne több kompetenciával a kérdés eldöntésére.

A szerződések körüli jogi bizonytalanságok ilyen hosszú ideig való fenntartásának elég súlyosak a következményei: egyrészt, minél később derül ki egy gyakorlatról, hogy az jogellenes volt, annál nehezebb és költségesebb lesz azt utólag korrigálni (mert pl. a kártérítési kötelezettség annál nagyobb lehet). Arról nem is beszélve, hogy a jogi bizonytalanság (= pergyőzelem reménye) miatt vajon hány adós hagyhatta magát rábeszélni, hogy pereskedjen (vállalva ennek ügyvédi költségeit vagy kockáztatva a lakhatását mondjuk azzal, hogy felfüggesztette a hiteltörlesztést).

 3. Nem csak a bírók a hibásak…

Az igazságszolgáltatás védelmében azért azt el kell ismerni, hogy a bírók semmiféle segítséget nem kaptak a helyzet megoldására a bankpénzügyi kérdésekben kompetensebb hatóságoktól. Egy bíróismerősöm mesélte, hogy amikor devizahiteles kereset került hozzá, igyekezett formai okokra hivatkozva elutasítani, mert annyira nem volt képes átlátni az ügy pénzügyi részét.

Pedig a PSZÁF-nek lett volna joga és lehetősége, hogy közérdekű keresetet nyújtson be a devizahitel-szerződésekben leginkább kifogásolt elemek bírósági megítélésének tisztázására, és a pénzügyekben is jártas stábja segítségével szakmailag megalapozottabb, a bírók számára átláthatóbb és hitelesebb módon képviselje a fogyasztói érdekeket és lépjen felel a tisztességtelen szerződési pontokkal szemben, egyben tisztázva azt is, hogy mi nem minősül tisztességtelennek. (Ellentétben az egyes adósok és ügyvédeik try-and-error módszerrel működő kereseteivel, ahol gyakran a leglehetetlenebb irányokkal is bepróbálkoztak, hogy kitapasztalják, mit „vesznek be” a bíróságok, amivel megnyerhetik a pert). A PSZÁF, mint a pénzügyi kérdésekben fogyasztóvédelmi hatóságként is működő szerv látványos passzivitása az egész devizahitel-peres történetben egyébként is egy szintén figyelemre méltó állami kudarc.

 4. Az igazi vesztes: a jogállam tekintélye

Ha egy országban az állam különböző intézményei nem képesek teljesíteni a hivatalból végrehajtandó feladataikat, akkor felértékelődik a rendszerekbe önkényesen beavatkozó politikus szerepe. Magyarországon részben ez is nyilvánult meg a devizaadós-ügyben mutatkozó kormányzati aktivizmusban. Bár lehet, hogy sokaknak tetszetősnek tűnik a gordiuszi csomót átvágó, gyors döntéseket hozó, aktivista kormány koncepciója, a valóságban ez mégsem olyan hatékony dolog, mivel az ad-hoc politikusi beavatkozás gyakran összekapcsolódik a politikai haszonszerzés motivációjával, és így maga a problémamegoldás másodlagossá válik (erre talán az épp a legrászorultabb devizaadósokat kihagyó kedvezményes végtörlesztési program volt a legjobb példa).

 Nem állítom, hogy a kormány és a bankok között devizahitel-ügyben (és más frontokon) zajló háború, a hazai bíróságok inkompetenciájának következménye lenne. De az is biztos, hogy a devizahiteles perek körüli töketlenkedés nem használt a bíróságok tekintélyének, és növelhette az állampolgárokban azt az érzést, hogy ez is olyan állami intézmény, amiből nekik személy szerint semmi hasznuk nem származik. És itt nem is elsősorban a pereskedő adósokra gondolunk, akik nyilván csak egy számukra kedvező ítélettel lennének elégedettek, hanem mindenkire, aki elképzelhetőnek tartja, hogy valaha is jogi úton kell rendezni valamilyen problémáját.

Áprilisi bejelentése óta meglepően pozitív a visszhangja a sajtóban és elemzők között az MNB Növekedési Hitelprogramjának (NHP). Ennek során a legtöbb kommentátor nagyrészt az NHP előnyeire koncentrál (olcsó hitel vállalkozásoknak), és nem tér ki arra, hogy a programnak komoly árnyoldalai is vannak. Legfőképpen az, hogy az adófizetőkre jelentős, sok évre elhúzódó, összességében akár több százmilliárd forintos terhet pakol. Ráadásul ezeket a közpénzeket a jegybank nem csak kérdéses hatékonysággal, hanem szerintem megfelelő demokratikus és törvényi felhatalmazás nélkül költi el.

1. Mi tekinthető a program sikerének? - A nagy érdeklődés még biztos nem

Eddig sok cikk főleg azt dicsérte, hogy az NHP megmozgatta a vállalkozókat, így az első etapban rendelkezésre bocsátott 750 milliárdos keret nagymértékben kihasználásra került. Pedig ez annyira nem meglepő: a hitelfelvételi kritériumokat enyhére szabták, a hitel ára pedig mindössze 2,5% volt, miközben a piaci alapú vállalkozói forinthitelek kamata a nyáron még 6,5-7% körül mozgott, az állampapírhozamok pedig 4% felett. Semmi rendkívüli nincsen abban, hogy egy ilyen mélyen áron alul kínált terméket – jelen esetben a bármire átváltható pénzt! – így vitték a vállalkozók.

A program valóban sikeresnek akkor lesz nyilvánítható, ha érdemi hatást tud gyakorolni a beruházási dinamikára, de ennek megállapításához a szükséges adatok legkorábban csak 2014 elején lesznek meg. Mindenesetre az, hogy az augusztusig kiosztott hiteleknek csupán 32%-a volt beruházási célú, túl sok jót nem ígér. Ráadásul ne felejtsük, az NHP csak akkor növeli a beruházásokat, ha olyan projekteket finanszíroz, amit a vállalkozók egyébként piaci finanszírozás mellett nem valósítottak volna meg. Minden más esetben az olcsó MNB-hitel csupán egy állami transzfer a vállalkozóknak, aminek a növekedési hatásai már nagyon bizonytalanok.

És persze a hitelprogrammal elért gazdaságélénkítést sem önmagában kell nézni, hanem a program költségeihez képest, illetve hogy ezeket a költségeket másra költve érhettünk volna-e el jobb eredményt. És itt kezdődnek a problémák.

2. Miért kerül a hitelprogram pénzbe az adófizetőknek?

Sok cikk nem említi, de valójában az olcsó jegybanki hitel egyáltalán nincs ingyen: az MNB minden forint kihelyezett hitelen pontosan a jegybanki alapkamatot bukja el. Ezt a veszteséget egy év késéssel a központi költségvetésnek, vagyis az adófizetőknek kell megtéríteniük (MNB törvény, 64.§). Tulajdonképpen tehát az MNB programja nem más, mint egy elég nagyvonalú, a mindenkori alapkamattal megegyező mértékű állami kamattámogatás, vagyis egy deficitnövelő költségvetési kiadás.

Miért keletkezik az MNB-nek vesztesége a hitelprogramon? A folyamat a következő: a jegybank kihelyezi 0%-os kamattal a hitelt egy kereskedelmi banknak, aki azt 2,5%-on tovább folyósítja a vállalkozónak. A vállalkozó a pénzt felhasználja, fizet vele a beszállítóknak, alkalmazottaknak, stb., akik azt tovább forgathatják, stb. A nap végén a pénz szükségszerűen valakinek a bankszámláján köt ki, vagyis egy banknál, aki ezt a felesleges likviditást el fogja helyezni az MNB-nél, amire a jegybanki alapkamatot kapja betéti kamatként. Vagyis az MNB az általa kihelyezett hitelre kap 0%-ot, a nála elhelyezett betétre (pontosabban MNB-kötvényre) fizeti az alapkamatot (3,8%). Ennek az egyenlege jelenleg -3,8%. Ez a veszteség nem elkerülhető a jegybanki mérlegazonosság miatt: az MNB a hitelkihelyezéssel ugyanis új pénzt teremt, vagyis a jegybank eszközoldala megnő, ezzel párhuzamosan pedig a forrásoldalának is szükségszerűen nőnie kell. Ezt a mechanizmust – amit az 1. ábra szemléltet - persze kevesen látják át, és tényleg bonyolult is, talán azért sem nagyon írnak róla az újságok.

A legnagyobb baj nem is az, hogy a jegybanki program adófizetői pénzbe kerül, hanem hogy ezek a kiadások felülről nem limitáltak, hiszen az alapkamat sem az. Ha a közeljövőben szükség lesz egy kamatemelésre, akkor az NHP költségei is meglódulnak: pl. 6%-os alapkamat felett az első éves költségek (teljes kihasználtság esetén) már 150 milliárd forint felé emelkednek. Ráadásul az NHP hitelei annyira hosszú futamidejűek, hogy – bár az alacsony alapkamat szerintem még jó pár évig kitart – elég valószínű, hogy előbb-utóbb lesz kamatemelés a programidőszak alatt.

3. Meddig és mennyit kell fizetnünk összesen?

A program költsége az adófizetők számára minden évben a fennálló NHP-hitelállomány szorozva a jegybanki alapkamattal. Ez a program első 750 milliárd forintos keretére számítva, a jelenlegi 3,8%-os alapkamat mellett az első évben 28,5 milliárd forint, a kibővített 2.750 milliárdos keretre pedig maximális igénybevétel esetén az első évben 104,5 milliárd forint veszteség az MNB-nek. Az adófizetői költségek egészen addig merülnek fel, amíg az utolsó kedvezményes hitelt végleg vissza nem fizetik. Ez sokára lesz, mivel a hitelek maximális futamidejét 10 évben határozták meg, és az eddig felvett hitelek átlagos futamideje elég hosszú is lett (a beruházási hiteleknél 8 év, a forgóeszköz célúaknál 5 év). Az is valószínű, hogy a hitelprogram következő etapjában is hasonlóan hosszú lesz az átlagos futamidő, hiszen minden értelmes vállalkozó megpróbálja kihasználni a soha vissza nem térő alkalmat, hogy hosszú évekre előre biztosítsa magának az olcsó finanszírozást. A hosszú futamidő azt is jelenti, hogy az NHP költségeit nem csak a következő kormány, de még a 2022-es választások győztesei is fizetni fogják.

A program első éves költségeit viszonylag könnyű megbecsülni, de a későbbi évek illetve a futamidő végéig számolt összköltség már attól is függ, milyen a felvett hitelek pontos lejárati és törlesztési szerkezete. Erről viszont csak az MNB rendelkezhet információval. Ha optimista módon egyenletes tőketörlesztést (az adósok minden évben ugyanakkora tőkerészt fizetnek vissza) és a lejáratok végéig átlagosan (!) 3,5%-os alapkamatot feltételezünk, akkor a program összköltségei teljes kihasználtság esetén kb. 320 milliárd forintra rúghatnak. Ha viszont azt feltételezzük, hogy sok vállalkozó a tőke nagyobb részét csak a futamidő végéhez közeledve fizeti vissza (pl. türelmi idős vagy bullet-hitelek) és a lejáratok végéig az átlagos alapkamat 5% lesz, akkor a teljes költség 600-700 milliárd forint is lehet. Vagyis a program teljes adófizetői terhe a paraméterek függvényében az aktuális GDP 1,1-2,4%-át is elérheti.

A program költségeit valamelyest mérsékelhetik a növekedési hatáshoz kapcsolódó áfa- és tánya-bevételek, de ezek valójában a költségek töredékei. Ráadásul a másodkörös hatások között negatívak is lehetnek, például a forint árfolyamának gyengülésén keresztül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az MNB a programmal hitelkockázatot is vállal, mivel a jegybanki hitel fedezete részben épp a kihelyezett kkv-hitel. Vagyis az MNB-t hitelveszteségek is érhetik, noha ennek esélye a meghatározott hair-cut-ok miatt inkább kisebb lehet.

4. Be tudja hozni az MNB más intézkedésekkel a költségeket?

Persze azt lehet mondani, hogy az MNB más intézkedésekkel – pl. a devizatartalék csökkentésével, esetleg a forgalomban lévő készpénz állományának növelésével – képes javítani is az eredményét, ami részben ellensúlyozhatja az NHP költségeit. Fontos látni azonban, hogy ezek az eredményjavító tételek teljesen függetlenek a Növekedési Hitelprogramtól: segítségükkel az MNB anélkül is csökkenthetné a veszteségét, hogy az NHP költségeit be kelljen vállalnia. Bár bizonyos speciális esetekben – pl. ha az MNB a devizatartalék eladásán realizált árfolyamnyereségből jelentős mértékű osztalékot fizetne a költségvetésnek – az uniós deficitszámítás szempontjából lehet jelentősége annak, hogy a jegybank mit állít be az NHP költségeivel szembe, ezek a kormányzat valós pénzügyi helyzetét és például az adósságmutatóinkat nem befolyásolják. Így tehát a program költségvetési hatásainak értékelésénél más, eredményjavító tételeket nem indokolt figyelembe venni. (Itt arra is felhívnám a vájt fülűek figyelmét, hogy a közhiedelemmel ellentétben a hitelprogram 3. pillére nem javítja jelentősen az MNB eredményét, mert ott egy swap ügyletről van szó, aminek a forint lábán a jegybank továbbra is forintkamatokat fizeti).

5. Mit nyerhetünk cserébe?

A teljes, 2.750 milliárd forintra bővített programkerettel számolva Matolcsy György múlt szerdai sajtótájékoztatóján GDP-arányosan 1,8-2,4%-os sávba lőtte be 2014-ig a program növekedési hatását. Ez vélhetően valami optimista becslés lehetett, mivel a jegybanki stáb a nyáron a 750 milliárdos keretű programra 2014-ig csak 0,2-0,5%-os GDP hatást tartott reálisnak. Ez alapján a 2.750 milliárdos keret hatása inkább 0,7-1,8% lehet. A 2014-ig tartó növekedési hatás alapvetően a hitelösszegek beruházási javakra való elköltéséből, áruvásárlásból származik, vagyis ez a „hitelből vett növekedési” rész (ami biztos), és erre jöhet még a kapacitásbővülésből származó későbbi, 2014 utáni pozitív hatás (ami viszont annyira bizonytalan, hogy még a jegybank sem készített rá becslést).

Összességében tehát a növekedési hitelprogrammal az MNB egy, a GDP 0,7-1,8%-ára (200-500 mrd Ft) rúgó növekedést és a kapacitásbővülésből származó homályos ígéretet vásárol a következő 10 évben kifizetendő és a mostani GDP 1,1-2,4%-ára (300-700 mrd Ft) rúgó áron: Ez elsőre nem tűnik valami jó aránynak. Fontos látni azt is, hogy az alacsony hatásfok nem lenne szükségszerű velejárója a programnak, ha az jobban célzott lenne, és lennének valamiféle garanciák arra, hogy a vállalkozók a felvett hitelt nem hitelkiváltásra, állampapír-vásárlásra vagy olyan beruházásra fordítják, amit piaci feltételek mellett is megcsináltak volna.

 6. Ezt a pénzosztást csak a jegybank lenne képes csinálni?

Az, hogy épp az MNB kezdett bele egy ilyen hitelezési programba, azért is furcsa, mert az állam számos intézményt működtet – Magyar Fejlesztési Bank, Exim Bank, Széchenyi Kártya, stb. – amiknek éppen az a feladata, hogy állami pénzzel segítsék a vállalkozók finanszírozáshoz jutását. Ezek az intézmények kimondottan arra tartanak fent apparátust, hogy megtervezzenek és lebonyolítsanak ilyen hitelprogramokat, biztosítsák és ellenőrizzék azok megfelelő célzottságát, stb.

Az sem igaz, hogy Matolcsynak át kellett vennie az MNB-t ahhoz, hogy egy ilyen programot megcsinálhasson: ezt már miniszterként is megtehette volna a Magyar Államkincstáron keresztül (ami például a támogatott lakáshitelekhez és a Széchenyi Kártyához járó állami kamattámogatások folyósítását is végzi). A bankoknak amúgy is volt elég likviditásuk egy ilyen program finanszírozásához, de még ha nem is lett volna, támaszkodhattak volna az MNB 2012 elején indított 3 éves, alapkamaton nyújtott forinthitel-programjára.

7. Jó helyen van egy ilyen program az MNB-nél egyáltalán?

Persze ha Matolcsy miniszterként indított volna egy ilyen volumenű programot, azt be kellett volna építenie a költségvetésbe és elfogadtatnia a parlamenttel (még ha ez utóbbi vélhetően puszta formalitás is lett volna.). És pontosan ezért problémás, hogy épp a jegybank indított el egy ilyen volumenű programot: ilyen mennyiségű közpénz, több százmilliárd forint felhasználásról valójában csak megfelelő demokratikus legitimációval rendelkező testületeknek (Országgyűlés, önkormányzati közgyűlések) lenne szabad dönteni, mivel csak ők tudnak elszámolni ennek politikai felelősségével a választóik felé a következő választásokon. A független jegybankot viszont a gazdálkodási eredményével kapcsolatban semmiféle elszámoltathatóság nem köti senki felé, ami egy szükséges rossz annak érdekében, hogy az MNB az inflációs és pénzügyi stabilitási céljaira tudjon koncentrálni, amiket csak ő érhet el. Ha viszont a jegybank olyan területeken hoz adóforintok százmilliárdjainak felhasználásáról döntést, ami konkrétan más, sokkal elszámoltathatóbb és ugyanazt a funkciót adott esetben hatékonyabban ellátni lépes állami szerveknek is a feladatkörébe tartozik, akkor valójában túllép a hatáskörén és visszaél a függetlenségével.

(Ez most ilyen értelmiségi szőrszálhasogatásnak tűnhet, de hogy közelebb hozzuk a problémát a napi politika nyelvére: gondoljunk csak bele: ha Járai 2005-ben, vagy Simorék 2010-ben indítanak egy ilyen programot, azzal kb. a GDP 0,5%-ára rúgó addicionális költségvetési kiigazításra kényszerítették volna az amúgy is deficitzavarban levő akkori Gyurcsány- ill. Orbán-kormányokat. Az országnak semmi előnye nem származik belőle, ha a jegybank és kormány közötti potenciális konfliktusok lehetőségét egy újabbal bővítjük).

8. Összhangban van a program az MNB törvényi feladataival?

Szerintem egyébként az MNB hitelprogramjának jogszerűsége sem nyilvánvaló. Az MNB-törvény ugyanis szűkre szabja és törvényi felhatalmazáshoz köti a jegybank által végezhető tevékenységek körét, és sehol sem említi, hogy például a kis- és középvállalkozások finanszírozásában való részvétel is a jegybank feladata lenne. Ezzel szemben az Magyar Fejlesztési Bankról szóló törvény ezt a feladatot megemlíti az MFB tevékenységei között. Ha a jogalkotó azt akarta volna, hogy az MNB KKV-finanszírozással is foglalkozzon, vajon miért felejtette volna ezt ki az MNB-törvényből (főleg, hogy az MFB-törvénybe viszont beleírta)? Bár az MNB-törvény kimondja azt is, hogy a jegybank az elsődleges árstabilitási célját nem veszélyeztetve támogatja az kormány gazdaságpolitikáját, ezt szerintem szűken kell értelmezni és nagyjából annyit jelent: az MNB csökkenti az alapkamatot, ha az infláció az előrejelzési horizonton cél alatt van. Ha viszont a kormány gazdaságpolitikájának támogatásaként értelmezünk mindent, ami rövid távon növeli a GDP-t, akkor felmerül, hogy hol van ebben a határ, hiszen ilyen alapon az MNB akár gyár- és útépítéssel is foglalkozhatna. Mindezek mellett az is felvethető, hogy a jegybank által alapkamat alatt nyújtott finanszírozás – ami, mint láttuk, egy állami kamattámogatással ekvivalens – összhangban van-e az EU állami támogatásokra vonatkozó szabályaival.

Annak vizsgálata, hogy egy jegybanki program összhangban áll-e a jegybank törvényi felhatalmazásával, nem lenne példa nélküli: a részletekben való elmerülés nélkül itt csak röviden utalnék a német alkotmánybíróságnak az Európai Központi Bankkal szembeni aktuális vizsgálódására.

9. Miért más a hazai program, mint a hivatkozott angol példa?

És ha már a nemzetközi példáknál tartunk, érdemes kitérni arra is, hogy az MNB által előszeretettel hivatkozott angol példa, a Bank of England Funding for Lending programja a valóságban eléggé különbözik a hazaitól, és éppen azokat a problematikus elemeket nem tartalmazza, amiket itt az előbb felsoroltam. A közhiedelemmel szemben ugyanis a Funding for Lending nem alapkamat alatti finanszírozást jelent a kereskedelmi bankok számára (a Bank of England csak az állampapír-fedezetet adja oda 50 bázispontos áron a kereskedelmi bankoknak, amit azoknak még el kell repózniuk a piacon, így az új likviditásért valójában nagyjából jegybanki alapkamat + 50 bázispontot fizetnek). Ebből kifolyólag a Funding for Lending nem jelent kiadást a brit adófizetőknek sem (bár a jegybank a lejárati prémiumról itt is lemond, de ezt már az MNB 2012 elején indított 3 éves hitelprogramja is megtette). Ráadásul a Funding for Lending keretében 3 évre helyeznek ki forrásokat 9 havonta való átárazódással (ekkor ugyanis a bankoknak vissza kell cserélniük a Bank of Englanddal a fedezetet), 10 éves elköteleződésről szó sincs.  

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az MNB valójában soha nem is mondta azt, hogy az NHP olyan mint a Funding for Lending. Inkább óvatosan úgy szoktak fogalmazni, hogy a Funding for Lending volt az ihlető vagy a példakép, és ez jelenik meg gyakran úgy a sajtóban, mintha a két program lényegében ugyanolyan lenne.

A mi programunk azonban valójában sokkal több problematikus elemmel rendelkezik, ezért jó lenne, ha a jegybank a program hátralévő részében – a decemberig kihelyezendő 500 milliárdos keret kihasználása után – nagyobb önmérsékletet tanúsítana.

A hallgatói szerződéseket sokféleképpen értelmezik mostanság: a röghöz kötés szokásának felújítása, a "hűtlen" állampolgárok megbüntetése, stb. Ezek érzelmi alapú megközelítések. Pénzügyi értelemben viszont a hallgatói szerződés alapvetően nem más, mint a tandíj alapú felsőoktatás egy finanszírozási formája. Aki tehát a hallgatói szerződéseket elutasítja, az valójában a tandíj alapú felsőoktatást utasítja el. Ezért is érthetetlen egyes diákfórumok (pl. a HaHA) utóbbi időben hangsúlyozott álláspontja, ami egyszerre utasítja el a hallgatói szerződéseket, és megengedő a tandíjjal.

Először is lássuk, miért tekinthető a hallgatói szerződés a tandíj alapú felsőoktatás-finanszírozás egy variánsának. Akinek nincs pénze egy összegben kifizetni a tandíjat, jelenleg két finanszírozási lehetőség közül választhat: felveszi a diákhitel 2-t, abból kifizeti a tandíjat, majd végzés után a keresetéből a diákhitelt fokozatosan visszatörleszti. A másik lehetőség, hogy aláírja a hallgatói szerződést: ekkor lényegében az állam fizeti ki számára a tandíjat, majd - ha esetleg külföldre menne dolgozni - akkor ő maga a keresetéből ezért visszakompenzálja az államot. Az összefüggéseket az alábbi ábra szemlélteti. Ezen látszik, hogy az alapvető pénzáramlásokat tekintve egyetlen különbség van a diákhitel+tandíj kombó és a hallgatói szerződéses megoldás között: az utóbbi esetében az állam rögtön az egyetemnek utalja a tandíjat és az formálisan nem fut át a hallgatón. 

A fenti séma persze eléggé leegyszerűsített, mivel a valóságban azért van még néhány különbség a részletekben. Fontos látni azonban, hogy ezek a részletkülönbségek az egyes finanszírozási konstrukciók várható értékét befolyásolják, a lényegét viszont - vagyis hogy az állam megelőlegezi a tandíjat a hallgatónak, amit az utólag visszafizet - nem. Mik ezek a különbségek?

• a visszafizetés ütemezése: míg a diákhitelnél a visszafizetés a végzés utáni munkába álláskor azonnal megkezdődik, és hosszú ideig is elhúzódhat, addig a hallgatói szerződéseknél a fizetés későbbre halasztódik, de akkor egyösszegben esedékes. Ezek a különbségek a két finanszírozási konstrukció értékelésénél elméletileg a jelenérték számítás eszközeivel közös nevezőre hozhatók (a különböző időszakban fizetendő összegek átszámolhatók jelenlegi értékekre);
• eltérő kamatozás: fontosabb különbség, hogy míg a diákhitel 2 kamata csak 2%, addig a hallgatói szerződéseknél a tandíj után minden évre jegybanki alapkamat+3%-ot kell fizetni. Bár 15-20 évre előre lehetetlen előrejelezni az alapkamatot, az így is biztos, hogy a hallgatói szerződés a hallgató szempontjából - ha külföldre megy - drágább finanszírozást jelent. Egy kb. átlagos mérnökképzési tandíj (összesen kb. 3-3,5 millió forint) esetében végig 6%-os MNB alapkamattal számolva mai értéken kb. 2-2,5 millió forinttal drágább a hallgatói szerződésen keresztüli finanszírozást, mint a diákhitelen keresztüli - bár hangsúlyozzuk, hogy ez csak egy durva becslés, a konkrét paraméterektől elég sok minden függ;
• reálopció a hallgatói szerződéses finanszírozásban: a hallgatói szerződés tehát drágább finanszírozás ugyan, viszont ezért cserébe a hallgató kap egy reálopciót: ha a végzést követően az előírt ideig Magyarországon dolgozik, akkor egyáltalán nem kell visszafizetnie a tandíjat. Az opció értéke a képzés költsége + kamatok, a lehívásának az ára viszont az a potenciális jövedelemtöbblet, amit a hallgató egy esetleges külföldi munkavállalással szerezhetne.

Összességében tehát a hallgatói szerződés drágább finanszírozási konstrukció a diákhitel+tandíj kombónál, de a benne lévő reálopció miatt mégis kedvezőbb lehet egy hallgató számára, ha az idehaza való munkavállalás választásának az alternatívaköltsége számára alacsony, (vagy azért, mert egyébként is itthon dolgozott volna, vagy mert külföldön sem keresne sokkal többet). Nehéz megmondani, hogy várható értékben melyik finanszírozási forma a hallgató szempontjából kedvezőbb, nagyon függ a paraméterek konkrét értékeitől is.

Emellett bejátszhatnak kevésbé racionális megfontolások is: előfordulhat, hogy egy diák, aki biztosan tudja ugyan, hogy külföldre akar költözni, a tanulmányai kezdetén idegenkedik a hitelfelvételtől, ezért akkor is a hallgatói szerződésen keresztüli finanszírozást választja, ha tudja, hogy ez ekvivalens egy (drágább) finanszírozással.

Egy konstrukció persze mindig kedvezőbb lesz akár a diákhitel+tandíj kombónál, akár a hallgatói szerződésnél: ha egyáltalán nem kell fizetni az oktatásért. Persze lehet erre az álláspontra is helyezkedni. Értelmetlen viszont egyszerre támadni a hallgatói szerződéseket és védeni a tandíjat. Ha valaki hajlandó elfogadni, hogy az oktatásért fizetni kell, akkor a hallgatói szerződéseknek legfeljebb egyes finanszírozási paramétereit . pl. a kamatát - támadhatja, magát a konstrukciót nem - legalább is, ha következetes akar maradni.

Ahogy az elmúlt napok első indulatai után kezdenek kiderülni a részletek, egyre inkább úgy tűnik, az azeri baltás gyilkos kiadása is az olyan ügyek sorozatát szaporítja majd, ahol a kimenetel igazságtalan (felháborító, gyomorforgató - kinek vérmérséklete szerint), de valószínűleg jogszerű volt - méghozzá mindkét fél oldaláról.

Egyrészt, az origó cikkéből számomra az elég egyértelműnek tűnik, hogy a magyar fél - bár szerintem erkölcsileg igen megkérdőjelezhetően, de - jogszerűen járt el, mivel az 1983-as strasbourgi egyezmény értelmében Azerbajdzsán kérelmére joga volt kiadni a baltás gyilkost. Joga volt, de kötelezettsége nem - vagyis az, hogy a kormány jogszerűen járt el, természetesen nem jelenti, hogy egy jog által kijelölt kényszerpályán mozgott volna, vagyis a döntésért a felelősség így is teljes mértékig a KIM-et terheli.

Vetve egy pillantást az egyezmény szövegére azonban - ahogy arra remek Gy.E. barátunk felhívta a figyelmet - az sem látszik kizárhatónak, hogy akár Azerbajdzsán eljárása is jogszerű volt. Az egyezmény ugyanis a 12. cikkében ezt írja: "Mindegyik Fél gyakorolhat egyéni kegyelmet, közkegyelmet vagy átváltoztathatja a büntetést alkotmányának vagy más jogszabályainak megfelelően." Az azeri fél az egyezmény többi részét betartotta: kötötte magát a magyar ítélet ténymegállapításaihoz (a gyilkosság elkövetését nem kérdőjelezte meg), a börtönbüntetést nem változtatta pénzbüntetésre (ezt szintén tiltja az egyezmény), sőt, az ítéletet nem is alakította át és új eljárást sem folytatott le (holott erre a strasbourgi egyezmény még lehetőséget is biztosított volna). Ha jól értem, a baltás gyilkos az azeri jog szerint is gyilkos maradt, amiért az azeri jog szerint is börtön jár - csak épp kegyelemben részesült.

Sőt, valójában úgy tűnik, hogy az azeriek a magyar kormánynak tett ígéretüket is betartották. Hiszen azt soha nem ígérték - legalább is a Magyar Nemzetben megjelent, eddig nyilvánosságra került levél szerint - hogy nem fognak megkegyelmezni a gyilkosnak - csak azt, hogy a strasbourgi egyezményt betartják és nem fognak új jogi eljárást lefolytatni. A magyar fél pedig "elfelejtette" (?) kikötni, hogy a baltást kegyelemmel se szabadulhasson.

Kicsit olyan ez, mint a Karib tenger kalózaiban a kalózalku. A csatolt videóban látható jelenet azt a részt mutatja, amikor a filmbeli Elisabeth megállapodik a kalózkapitánnyal, hogy egy medálért cserébe békén hagyja a városát, majd miután létrejön a deal, követeli, hogy engedjék is szabadon - csakhogy ezt előtte - bár ő egyértelműnek vette - elfelejtette az egyezségben kikötni. Kérdés persze, hogy a KIM - Elisabeth karakteréhez hasonlóan - naivitásból vagy pedig tudatosan vétette el ezt a kiskaput az egyezményben.

A címben megfogalmazott, kissé talán provokatív állítás meglepőnek tűnhet az önkormányzatok adósságproblémáiról szóló, világvége hangulatú hírek tükrében. A valóság azonban az, hogy az önkormányzatok CHF-alapú adósságának terhei forintban kifejezve alig változtak a hitelfelvételkorihoz képest, sőt egyes esetekben még csökkenhettek is. Ennek oka, hogy az önkormányzati CHF-hitelek (kötvények) kamatai - szemben a lakosságéval - jelentősen mérséklődtek 2008 óta, ami kompenzálta a forintgyengülés hatását. Ettől még egyes önkormányzatok lehetnek pénzügyileg bajban, de biztosan nem a frankárfolyam, hanem legfeljebb a felelőtlen hitelfelvétel miatt. 

Az önkormányzatok svájci frank adóssága körüli vitában egy igen fontos tény szinte minden eddigi hozzászóló figyelmét elkerülte: az önkormányzatoknak jelenleg forintban kifejezve nagyjából 30-40%-kal kevesebbet kell(ene) költeni CHF-alapú hiteleik és kötvényeik kamatterheire, mint 2007-ben/2008 elején, amikor ezeket a hiteleket felvették. Ha ehhez a tőketörlesztést is hozzáadjuk, akkor az önkormányzati adósok teljes fizetési kötelezettsége - a tőke+kamat - forintban kifejezve nagyjából szinten maradt 2008-hoz képest. Ez első hallásra meglepő lehet, hiszen aki ismer svájci frankban eladósodott magánszemélyeket, azt is tudja, hogy ezek az emberek a forint gyengülése miatt most 50-70%-kal fizetnek többet a törlesztőikre, mint hitelfelvételkor. Van azonban egy fontos különbség a magánszemélyek illetve önkormányzatok adóssága között: a kamatozás.

A magánszemélyek CHF-jelzáloghiteleinek kamata jellemzően egyoldalúan módosítható a bankok által: így az átlagos hitelkamatok (pontosabban THM-értékek) a válság előtti, nagyjából 6,5%-os szintről 8% fölé emelkedtek 2008 után, és erre jött még rá a forint gyengülése. Ezzel szemben az önkormányzati hitelek (pontosabban valójában itt kötvényekről van szó) kamatozása általában a svájci frank bankközi kamatlábához, a CHF-LIBOR-hoz van kötve. Az MNB egy közelmúltbeli tanulmánya szerint az önkormányzatok nagyjából CHF-LIBOR plusz 0-1,5%-on szereztek hitelt a válság előtt (az éles banki verseny miatt körülbelül ugyanolyan alacsony felárral, mint a svájci önkormányzatok). A CHF-LIBOR 2007/2008 fordulóján 2,5% felett volt, ami azt jelenti, hogy a magyar önkormányzatok által akkor kibocsátott kötvények "induló kamata" 2,5-4% között lehetett. A CHF-LIBOR azonban a válság kitörése után mostanáig több mint 250 bázisponttal csökkent, ami azt jelenti, hogy az önkormányzatok által fizetendő kamatok is ugyanilyen mértékben mérséklődtek.  

Azt, hogy ez a kamatcsökkenés kompenzálta a svájci frank erősödését, illusztráljuk a mostanában amúgy is a figyelem középpontjában lévő Hódmezővásárhely egyik kötvényének példájával. Itt az önkormányzat tulajdonában lévő vízmű - e dokumentum tanúsága szerint - 2007. októberében bocsátott ki egy 20 éves futamidejű kötvényt 21,38 millió frank - akkori, 149,7 HUF/CHF-es árfolyam mellett 3,2 milliárd forint - értékben és CHF-LIBOR+1,3%-os kamatozás mellett. Akkoriban a CHF-LIBOR 2,75%-on állt, így kibocsátáskor a kötvény kamata 4,05% volt, ami évi 870 ezer frank - 2007-es, 150 HUF/CHF-es árfolyamon évi 130 millió forintos - kamatfizetési kötelezettséget jelentett. Ehhez jött volna hozzá a tőketörlesztés évi 1,1 millió franknyi összege - ha a kibocsátó nem kért volna a valóságban 2010 végéig türelmi időszakot a tőketörlesztésre. Erre később még részletesen kitérünk, itt egyelőre azt feltételezzük, hogy a vízműnek számolnia kellett azzal, hogy a tőkét is vissza fogja fizetni, így a tőke+kamatra a kötvény induló évére elméletben 1,9 millió frank törlesztési kötelezettség terhelte volna a kibocsátót, 150-es árfolyamon 290 millió forint. A számítások követését a csatolt táblázat igyekszik megkönnyíteni.

2011-ben viszont a CHF-LIBOR átlagosan 0,11% volt, így a cég által fizetendő kamat csak 1,41%, ami változatlan tőketartozást feltételezve kb. 300 ezer frank kamatfizetési terhet jelent, közel 600 ezer frankkal kevesebbet, mint a kötvény első évében. Ehhez változatlan mértékű tőketörlesztés - továbbra is évi 1,1 millió frank - mellett összesen 1,4 millió frank elméleti fizetési teher jön ki, ami nagyjából 30%-kal alacsonyabb, mint az első időszakban. Ez a 2011-ben átlagosan 225 HUF/CHF-es árfolyamon évi 308 millió forint tehernek felel meg, ami mindössze 6%-kal magasabb, mint az első évben lett volna (de 240-250-es árfolyamszintek mellett se sokkal magasabb). A hitelterhek ilyen mértékű változását bármely mezei devizahiteles - még talán egy végtörlesztett is - megirigyelné ma Magyarországon. Ráadásul azoknál az önkormányzatoknál, akik 1,3%-os felárnál olcsóbban és inkább 155-160-es árfolyam körül bocsátottak ki CHF-kötvényeket, a törlesztési terhek a forintban kifejezve még akár csökkenhettek is a 230-240-es árfolyamszintekig.

Akkor mégis miért sürgeti több polgármester is az adósságkonszolidációt, leginkább a svájci frank erősödésére hivatkozva? Ennek két alapvető oka lehet:

- egyrészt, mint a példában bemutatott vízmű, úgy számos önkormányzat eleve 3-4 éves türelmi időszakokkal bocsátott ki kötvényeket 2007-2008 fordulóján, vagyis úgy, hogy azokra tőkét nem, de egyes esetekben kamatot sem kellett a futamidő elején törleszteni. Így például magának a hódmezővásárhelyi önkormányzatnak a kötvénykibocsátása olyan konstrukcióban valósult meg, hogy a 2006-ban kibocsátott kötvényre tavaly év végéig semmit nem kellett fizetni (ÁSZ-jelentés itt), a meg nem fizetett kamatokat pedig hozzáírták a tartozáshoz. Így természetesen a nullához képest a hiteltörlesztés megkezdése nyilván sokkot okoz a város kiadásaiban, de ez egyrészt előre látható volt, másrészt nem sok köze van a svájci frank árfolyamához. A vásárhelyi példa pedig nem egyedi: az MNB már hivatkozott tanulmánya azt is bemutatja, hogy az önkormányzati kötvények mintegy felénél a türelmi időszakok csak még ezután fognak lejárni. 

- másrészt a polgármesterek - a svájci frank körüli és főleg a lakossági devizahitelek miatti (és részben indokolt) hisztériát meglovagolva - próba-szerencse alapon igyekeznek központi forrásokat és pénzt kilobbizni a maguk számára. Ebből a szempontból különösen vicces volt például Gémesi György, gödöllői polgármester, aki tavaly augusztusban a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnökeként kétségbeesetten kiáltott kormányzati segítségért az erős svájci frankra és adósságproblémákra hivatkozva, noha a saját városáról szólva elismerte, hogy nekik megvan a pénzügyi fedezetük a frankhiteleik fizetésére. Az erről szóló cikkben pedig más önkormányzatok is bevallják, hogy nem okoz gondot számukra a frankadósság. A már hivatkozott MNB tanulmány pedig azt is megmutatja, hogy bár egyes önkormányzatok eladósodottsága valóban túlzott, a települések többségének adóssága kezelhető mértékűnek tűnik a bevételeikhez képest. Emellett a cikkből az is kiderül, hogy a rendszerbe kódolt - tehát a források és feladatok aránytalanságából fakadó - strukturális gazdálkodási problémák inkább - az idő közben az állam által ki is segített - megyei önkormányzatokra illetve a kistelepülésekre voltak jellemzőek, a városokra kevésbé;

Összességében tehát az önkormányzatok svájci frankban történt hitelfelvétele akár sikertörténet is lehetett volna - még a mostani 240-250 HUF/CHF-es árfolyamok mellett is. Ráadásul a frank alapú kötvényeknek nem csak a hitelfelvételhez képest csökkentek a törlesztési terhei, de a forint alapú konstrukciókhoz képest is messze kedvezőbbek voltak. Ha egy önkormányzat a mostani feltételek alapján nem képes fizetni ezeknek a kötvényeknek a terheit, akkor a hitelfelvételkori feltételek alapján sem tudta volna. Mivel pedig a hitelfelvételkori feltételek a maguk idején teljesen mértékben ismertek voltak, ebből az is következik, hogy csak azokban az esetekben állhatnak most elő fizetési nehézségek, amelyeknél maga a hitelfelvétel is eleve túlzott, az önkormányzat pénzügyi teherbírását meghaladó, vagyis felelőtlen volt. 

(A cikk eredeti változata egyes olvasói kommentek alapján 2012.02.15-én kisebb módosításra került).

Minél tovább éleződik az eurózóna válsága, annál nagyobb szükség van a tagállamok közötti új, áttörő megállapodásra. Minél inkább kell a megállapodás, annál jobb az egyes országok alkupozíciója egyúttal mindenféle más egyéb szívügyeik elintézésére is. Minél inkább pozícióban érzik magukat az egyes tagállamok és minél keményebb feltételekkel állnak elő, így annál nehezebben fog létrejönni a hőn áhított alku. Minél tovább késik az alku, annál rosszabb lesz a helyzet és annál sürgetőbb az áttörő megállapodás. És az egész kezdődik előlről.

Mintha ez a nem túl konstruktív játék bontakozna ki az EU tagállamai között az eurózóna fiskális adósságválsága kapcsán már egy ideje. Jelenleg pedig úgy néz ki, hogy ennek a körnek a megtörése csak azzal érhető el, ha nem kell mindenkinek csatlakozni a következő válságot megelőzni hivatott, formálódó fiskális paktumhoz - ha más nem is, ennyi eredménye volt a brüsszeli brit vétónak. Kérdéses azonban, hogy így viszont lesz-e az egésznek értelme.

Nem állítom, hogy a fent leírt folyamatot éppen a britek kezdték volna, de az egésznek a működését épp David Cameronnak a két héttel ezelőtti brüsszeli csúcson bemondott vétója szemlélteti a legjobban. A britek ugyanis - legalább is az alapján, ami eddig kiderült - alapvetően nem magát a fiskális paktumot ellenezték (hiszen az valószínűleg úgysem vonatkozott volna rájuk). Csupán megpróbálták kihasználni a többi állam szorult helyzetét, hogy a fiskális paktummal egy füst alatt egyúttal néhány más, számukra fontos ügyet is elintézzenek, például olyan nagy jelentőségű kérdéseket is, mint hogy az Európai Bankfelügyelet központja mindenképp Londonban maradjon. A brit miniszterelnök még olyan témákat is bevitt a brüsszeli csúcsra, amelyekben országa jelenleg egyébként is nyerésre áll: például a sokat vitatott és még elfogadás előtt álló ún. "maximum harmonizáció" nevű bankszabályozási elvet, amelyet jelenleg - Londonnal együtt - egyébként is közel 20 tagállam ellenez, és csak 7 támogat (igaz, ezek között a németek és a franciák is ott vannak). Másfelől egyelőre az sem látszik kristálytisztán, hogy tulajdonképpen milyen elemi érdekből nem tudott engedni a többi tagállam a brit zsarolásnak.

Ha a rossz precedenstől féltek, akkor nem biztos, hogy bejött a számításuk: néhány nappal ezelőtt jött a következő ügy, az ír pénzügyminiszter-helyettes arról beszélt, hogy újra kellene tárgyalni az ír adósság feltételeit mielőtt, Írország csatlakozik a fiskális paktumhoz. Bár még nem biztos, hogy ez lesz a végleges ír álláspont (és itt most az sem érdekes, hogy milyen belpolitikai okai voltak ennek a felvetésnek), a szellem könnyen kiszabadulhat a palackból. Főleg, hogy valószínűleg a tempót diktáló (?) centrumországok sem feltételenül ártatlanok. Nehéz például logikát felfedezni abban, hogy az eurózóna fiskális problémáira kidolgozott tavaszi euró+ egyezménybe miért kellett például beleerőltetni a vállalati adóalapok egységesítését (ami miatt Magyarország - szerintem helyesen - nem is csatlakozott végül hozzá). Itt könnyen felmerülhet a gyanú, hogy ez - az állítólag német nyomásra elfogadott - javaslat inkább a Berlin szája íze szerinti adóverseny-korlátozást szolgálhatja majd előbb-utóbb és nem a fiskális stabilitást.

Így a brüsszeli csúcs kudarca után az uniós szerződéseken kívüli, a tagországok kormányai közötti megállapodásként megkötendő fiskális paktum körül egyre inkább gyülekeznek a viharfelhők. Itt a fő baj az, hogy mivel nem kell konszenzus a paktum létrehozásához, egy-egy tagállam felelőssége jelentősen csökken a paktum elutasításában. Ha ugyanis a megállapodáshoz egyhangúság kellett volna, akkor az azt elutasító kormányfő könnyen az eurózóna sírásójának szerepében találhatta volna magát, így viszont egy esetleges „nem” a megállapodásra csupán egy egyszerű különutas stratégiának minősülhet. Főleg, mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy a megkötendő kormányközi megállapodás – lényegében egy „gentleman’s agreement” lesz, aminek – az Európai Bíróság bevonására irányuló törekvések ellenére - alig lehet jogi kötelmi ereje.

Kezdetben még arról szóltak a hírek, hogy az eurózóna országai mind csatlakoznak, és csak az eurón kívüli országok között lehet pár kimaradó. Már önmagában ez is nagyon problémás lett volna. Ha ugyanis egy nem-zónatag ország nem írja alá a zónaországok között létrejött megállapodást (és erre ugye senki nem kényszerítheti), attól ő az uniós szerződések szerint ugyanúgy be kell, hogy lépjen előbb-utóbb az eurózónába, annak pedig a hatályos EU-szerződésekben meghatározott feltételek teljesülése esetén fel is kell vennie az új tagot. Mostanra azonban már az is kezd megkérdőjeleződni, hogy minden eurózóna-tag valóban vagy idejében csatlakozni fog-e a megállapodáshoz: erre utal, hogy az Európai Tanács titkársága már inkább egy olyan kormányközi szerződésben gondolkozik, ami már 9 ország ratifikációka esetén hatályba lép. De természetesen csak az aláíró országokra.

Ezzel pedig tényleg megvalósulhat a kétsebességes eurózóna: a paktumot aláírókra más szabályok fognak vonatkozni, mint a nem aláírókra, mégis ugyanazt a pénzt használják majd. Ez azért baj, mert az euróválság egyik legfőbb tanulsága éppen az volt, hogy divergáló gazdaságú országok nem tudnak stabil valutaövezetet képezni. Maga az EU működhet könnyedén két- vagy több sebességes üzemmódban (hiszen ez gyakorlatilag már ma is így van), az eurózóna esetében a dolog azonban veszélyesebb, és nem igazán küld pozitív üzenetet az amúgy is kétkedő piacoknak.

És akkor itt még csak a fiskális paktum jogi kereteinek bizonytalanságairól beszéltünk, a tartalmi kérdésekről nem is. Nagyon rázós időszak áll előttünk továbbra is.

(A cikk dátuma annak születésére vonatkozik, erre a blogra körülbelül másfél hónap késéssel került fel).

A múlt héten békét kötött a kormány a bankszektorral. Maga a megállapodás ténye önmagában is jó hír, sőt az alku is többé-kevésbé fairnek minősíthető. Nem sikerült azonban minden vitás kérdést rendezni, így egyelőre az sem zárható ki, hogy a mostani paktum - az I. világháborút lezáró versailles-i békéhez hasonlóan - csak a következő összecsapásnak ágyaz meg.

Bár a korábbi kormányok viszonya sem volt teljes mértékben felhőtlen a bankrendszerrel (Gyurcsány Ferenc is vetett ki - igaz, a mostaninál kisebb mértékű - banki különadót, Bajnai Gordon nevéhez pedig például az első kilakoltatási moratórium köthető) a második Orbán-kormány alatt ez a viszony soha nem látott mértékben megromlott. Ez elsősorban a kormány egyoldalú lépéseinek – bankadó, moratóriumok, végtörlesztés - volt köszönhető, noha az is igaz, hogy a bankok sem tanúsítottak túl sok önmérsékletet az egyoldalú szerződésmódosításoknál, illetve nem voltak túl konstruktívak a nemteljesítő – és nem is átstrukturálható – hiteladósok helyzetének rendezésében sem. Sokan, sok helyen megírták már, hogy ennek a konfliktusnak a levét az egész ország gazdasága itta meg, hiszen a bizonytalan helyzetű és egyoldalú lépésekkel sújtott bankrendszer nyilván a gazdaság fejlődésének támogatására is kevésbé képes.

A konfliktus forrása egy ideje már egyértelműen a devizahitelesek helyzete volt: egyrészt a nemfizetővé vált és ezért lakhatásában veszélyeztetett mintegy 130 ezer jelzáloghiteles nehezen alábecsülhető szociális problémát idézett elő, másrészt a svájci frank erősödése és az egyoldalú banki kamatemelések által egyaránt szorongatott, de még teljesítő adósoknak pedig egyre kevesebb pénze maradt fogyasztásra, ami a belső keresletet vetette vissza. 2011-ben a svájci frank adósok mintegy 170-180 milliárd forinttal költöttek többet ugyanazoknak a hiteleknek a törlesztésére mint 2008-ban: ez a fogyasztás nagyjából 1,2 %-ának felel meg. A kormány a kedvezményes végtörlesztés bevezetésétől remélte ennek a problémának az orvoslását, ami viszont - más egyéb problémája mellett - igen súlyos csapás volt a bankrendszer tőkeellátottságára és hitelezési képességére.

A mostani megállapodás kezeli ezeket a problémákat:

· egyrészt a végtörlesztés feltételeit szigorítják, a bankok pedig az ebből származó veszteségeik 30%-át visszakapják a bankadóból;

· másrészt a nemteljesítő deviza-jelzáloghitel-adósok adósságának 25%-át a bankok elengedik, a hiteleket forintra váltják, amihez az állam kamattámogatást is nyújt és a legrászorultabb helyzetű családokat kezelő Nemzeti Eszközkezelő keretét a mostani 5 ezerről 25 ezerre bővíti;

· harmadrészt a 2016-ig terjedő árfolyamrögzítési programot vezetnek be a még teljesítő adósokra, ahol a rögzítési és a tényleges árfolyam közötti veszteséget a bankok, az állam és az adósok megosztják;

· végül a bankok 2012-re kapnak egy kis adóösztönzőt a KKV- és jelzáloghiteleik bővítésére, a bankadót pedig az eredeti menetrend szerint kifuttatják.

A megállapodás úgy adott az adósoknak, hogy annak költségeit az állam és a bankrendszer megosztották - szemben a végtörlesztési programmal, ami minden terhet egyoldalúan a bankokra helyezett. Ha a megállapodás hatásait a végtörlesztéssel együtt számszerűsítjük, akkor nettó jelenértéken becsülve az adósok összességében mintegy 600-650 milliárd forintnyi transzfert kaptak. Ennek az összegnek a legnagyobb része, közel fele az árfolyamrögzítést igénybe vévő, még teljesítő adósoknak jut (a teljes hitelállomány kb. 70%-a), körülbelül 40%-a a végtörlesztők nyeresége (az állománynak várhatóan nagyjából 20%-a), míg a maradék a nemteljesítő adósoknak jutó transzfer. Ezek az adatok természetesen még csak előzetes becslések, hiszen egyes tételek - például a végtörlesztők teljes állománya - még nem ismeretes. Ezeket a terheket – ha végtörlesztés banki veszteségeit is figyelembe vesszük - nagyjából fele-fele arányban (300-325 milliárd forint fejenként) osztották el a bankok és az állam - sőt, kicsit szélesebb kontextusban értelmezve a dolgokat, a banki különadó miatt a hitelintézetek tehervállalása valójában még ennél is nagyobb (még akkor is, ha az egyoldalú szerződésmódosításokból származó pluszbevételeiket is figyelembe vesszük).

Ugyanakkor a jelenlegi megállapodás nem tér ki több olyan problémára sem, amelyek a tehermegosztás jelentős átrendeződését okozhatják. Így például a bankok továbbra sem álltak el a végtörlesztés miatt indított kereseteiktől: márpedig ha egy bírósági döntés az államot a végtörlesztési veszteségek - a mostani megállapodásban nem rendezett, maradék 70%-ának - megtérítésére kötelezné, az nagyságrendileg mintegy 200 milliárd forinttal növelné az álllam terhelését (és ugyanennyivel csökkentené a bankokét). Másfelől a hitelintézetek sem lehetnek teljesen nyugodtak: az egyoldalú szerződésmódosításokkal kapcsolatos folyamatban levő bírósági ügyek egyáltalán nem rendeződtek még, és itt esetleges további, a bankok számára kedvezőtlen ítéletek akár jelentős terhet is okozhatnak a szektornak. Másfelől viszont a jelenlegi országkockázati szint, az 500-600 bázispontos CDS-felár tartós fennmaradása akár újabb banki kamatemeléseket is megalapozhat, ami viszont újfent a lakossági hitelterhek növekedéséhez vezetne.

Végül számos jel mutat arra, hogy a banki hitelezés sem fog a közeljövőben beindulni - márpedig a kormány egyik legfőbb várakozása láthatóan éppen az, hogy a békekötés majd élénkíti a hitelezést és a gazdaságot. A mostani egyezményben ehhez adott adóösztönzők - a KKV-, EU-támogatások előfinanszírozásához nyújtott illetve jelzáloghitelek bővülésének levonhatósága a bankadó alapjából - azonban nem elegendő mértékűek ehhez (mivel 100 forint hitelkihelyezésnek mindössze kb. 45 fillér adókönnyítési hatása van). De a fő probléma egyébként is az, hogy az európai adósságválság fokozódása miatt a hitelintézetek az egész kontinensen a kockázatvállalás és a tőkeáttétel csökkentésére törekszenek. Ez a külső forrásokra extrém módon ráutalt Magyarország esetében azt jelenti, hogy egyre nehezebb olyan külföldi hitelezőt találni, aki szívesen finanszírozná magyarországi hitelek nyújtását vagy meghosszabbítását - és ez sajnos jelentős részben független folyamat a hazai bankok vagy a kormány jó szándékától és erőfeszítéseitől.

Minden megállapodás próbája, hogy a felek akkor is tartják-e magukat hozzá, ha a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy várták őket. Sajnos ez utóbbikra a mostani egyezmény esetében sem elhanyagolható az esély. Reméljük azonban, hogy ha ezen a megállapodáson túl is haladna esetleg az idő, akkor a felek ezúttal a problémák kooperatív rendezését választják. Mert egy újabb kormány-bank háború nem hiányzik senkinek.

(A cikk dátuma annak születésére vonatkozik, erre a blogra kb. másfél hónap késéssel került fel).