Minél tovább éleződik az eurózóna válsága, annál nagyobb szükség van a tagállamok közötti új, áttörő megállapodásra. Minél inkább kell a megállapodás, annál jobb az egyes országok alkupozíciója egyúttal mindenféle más egyéb szívügyeik elintézésére is. Minél inkább pozícióban érzik magukat az egyes tagállamok és minél keményebb feltételekkel állnak elő, így annál nehezebben fog létrejönni a hőn áhított alku. Minél tovább késik az alku, annál rosszabb lesz a helyzet és annál sürgetőbb az áttörő megállapodás. És az egész kezdődik előlről.
Mintha ez a nem túl konstruktív játék bontakozna ki az EU tagállamai között az eurózóna fiskális adósságválsága kapcsán már egy ideje. Jelenleg pedig úgy néz ki, hogy ennek a körnek a megtörése csak azzal érhető el, ha nem kell mindenkinek csatlakozni a következő válságot megelőzni hivatott, formálódó fiskális paktumhoz - ha más nem is, ennyi eredménye volt a brüsszeli brit vétónak. Kérdéses azonban, hogy így viszont lesz-e az egésznek értelme.
Nem állítom, hogy a fent leírt folyamatot éppen a britek kezdték volna, de az egésznek a működését épp David Cameronnak a két héttel ezelőtti brüsszeli csúcson bemondott vétója szemlélteti a legjobban. A britek ugyanis - legalább is az alapján, ami eddig kiderült - alapvetően nem magát a fiskális paktumot ellenezték (hiszen az valószínűleg úgysem vonatkozott volna rájuk). Csupán megpróbálták kihasználni a többi állam szorult helyzetét, hogy a fiskális paktummal egy füst alatt egyúttal néhány más, számukra fontos ügyet is elintézzenek, például olyan nagy jelentőségű kérdéseket is, mint hogy az Európai Bankfelügyelet központja mindenképp Londonban maradjon. A brit miniszterelnök még olyan témákat is bevitt a brüsszeli csúcsra, amelyekben országa jelenleg egyébként is nyerésre áll: például a sokat vitatott és még elfogadás előtt álló ún. "maximum harmonizáció" nevű bankszabályozási elvet, amelyet jelenleg - Londonnal együtt - egyébként is közel 20 tagállam ellenez, és csak 7 támogat (igaz, ezek között a németek és a franciák is ott vannak). Másfelől egyelőre az sem látszik kristálytisztán, hogy tulajdonképpen milyen elemi érdekből nem tudott engedni a többi tagállam a brit zsarolásnak.
Ha a rossz precedenstől féltek, akkor nem biztos, hogy bejött a számításuk: néhány nappal ezelőtt jött a következő ügy, az ír pénzügyminiszter-helyettes arról beszélt, hogy újra kellene tárgyalni az ír adósság feltételeit mielőtt, Írország csatlakozik a fiskális paktumhoz. Bár még nem biztos, hogy ez lesz a végleges ír álláspont (és itt most az sem érdekes, hogy milyen belpolitikai okai voltak ennek a felvetésnek), a szellem könnyen kiszabadulhat a palackból. Főleg, hogy valószínűleg a tempót diktáló (?) centrumországok sem feltételenül ártatlanok. Nehéz például logikát felfedezni abban, hogy az eurózóna fiskális problémáira kidolgozott tavaszi euró+ egyezménybe miért kellett például beleerőltetni a vállalati adóalapok egységesítését (ami miatt Magyarország - szerintem helyesen - nem is csatlakozott végül hozzá). Itt könnyen felmerülhet a gyanú, hogy ez - az állítólag német nyomásra elfogadott - javaslat inkább a Berlin szája íze szerinti adóverseny-korlátozást szolgálhatja majd előbb-utóbb és nem a fiskális stabilitást.
Így a brüsszeli csúcs kudarca után az uniós szerződéseken kívüli, a tagországok kormányai közötti megállapodásként megkötendő fiskális paktum körül egyre inkább gyülekeznek a viharfelhők. Itt a fő baj az, hogy mivel nem kell konszenzus a paktum létrehozásához, egy-egy tagállam felelőssége jelentősen csökken a paktum elutasításában. Ha ugyanis a megállapodáshoz egyhangúság kellett volna, akkor az azt elutasító kormányfő könnyen az eurózóna sírásójának szerepében találhatta volna magát, így viszont egy esetleges „nem” a megállapodásra csupán egy egyszerű különutas stratégiának minősülhet. Főleg, mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy a megkötendő kormányközi megállapodás – lényegében egy „gentleman’s agreement” lesz, aminek – az Európai Bíróság bevonására irányuló törekvések ellenére - alig lehet jogi kötelmi ereje.
Kezdetben még arról szóltak a hírek, hogy az eurózóna országai mind csatlakoznak, és csak az eurón kívüli országok között lehet pár kimaradó. Már önmagában ez is nagyon problémás lett volna. Ha ugyanis egy nem-zónatag ország nem írja alá a zónaországok között létrejött megállapodást (és erre ugye senki nem kényszerítheti), attól ő az uniós szerződések szerint ugyanúgy be kell, hogy lépjen előbb-utóbb az eurózónába, annak pedig a hatályos EU-szerződésekben meghatározott feltételek teljesülése esetén fel is kell vennie az új tagot. Mostanra azonban már az is kezd megkérdőjeleződni, hogy minden eurózóna-tag valóban vagy idejében csatlakozni fog-e a megállapodáshoz: erre utal, hogy az Európai Tanács titkársága már inkább egy olyan kormányközi szerződésben gondolkozik, ami már 9 ország ratifikációka esetén hatályba lép. De természetesen csak az aláíró országokra.
Ezzel pedig tényleg megvalósulhat a kétsebességes eurózóna: a paktumot aláírókra más szabályok fognak vonatkozni, mint a nem aláírókra, mégis ugyanazt a pénzt használják majd. Ez azért baj, mert az euróválság egyik legfőbb tanulsága éppen az volt, hogy divergáló gazdaságú országok nem tudnak stabil valutaövezetet képezni. Maga az EU működhet könnyedén két- vagy több sebességes üzemmódban (hiszen ez gyakorlatilag már ma is így van), az eurózóna esetében a dolog azonban veszélyesebb, és nem igazán küld pozitív üzenetet az amúgy is kétkedő piacoknak.
És akkor itt még csak a fiskális paktum jogi kereteinek bizonytalanságairól beszéltünk, a tartalmi kérdésekről nem is. Nagyon rázós időszak áll előttünk továbbra is.
(A cikk dátuma annak születésére vonatkozik, erre a blogra körülbelül másfél hónap késéssel került fel).
